Berkovits György: Magyar látvány

„Az esszé, mint számtalanszor leírták: szabad műfaj; kötetlen beszélgetésre való invitálás; meghatározhatatlan és megfoghatatlan; kerülgeti a tárgyat, megközelítési módokat keres, a nézőpontok szeszélyes váltakoztatásával és hirtelen váltásokkal egyik tárgyról a másikra; jellemző rá a gondolatmenet cikcakkja, az előadásmód töredezettsége; végtelenül sokfajta megismerésre való képességet rejt magában; a köznapokat filozófiai távlatból, a filozófiai eszméket köznapi szemmel nézi; és, mint tudjuk, a kísérletezés szelleme hatja át; véleményt közöl elsősorban; mérlegelő, kétkedő; próbálja áthágni az akadályokat, amelyek egymástól elválasztják a tudományos, a művészi és a köznapi szférát; és így tovább. Sőt, az esszé semmi más, mint idegenkedés az egyértelmű igenléstől és az egyértelmű tagadástól, vonzódás a kötetlen elmélkedéshez, a meghatározatlan meghatározási kényszeréhez vagy a megfogható megfoghatatlanná tételéhez, és reménykedés, reménykedés a téma gyors megragadásában, ugyanakkor lassú kerülgetésében is, nemkülönben törekvés némely töltelékszó túlzott használatának hol elrejtésére, hol meg kifejezett használatára. Szeretném megidézni a próbálgatás szellemét, szeretnék egymásra vetíteni tudottat és kevésbé tudottat, kétségbe vonni eszményeket, köznapokat szemlélni távlatosan, távlatokat szemlélni köznapian, bújócskázni paradoxonokkal, váltogatni a reflexivitás nézőpontjait stb., s nem utolsósorban egy olyan valóságot körültapogatni, amelyből a képzelet, elsősorban is a sajátom, fakad. Kötetem hat részből áll, így szerkesztettem meg. De milyen alapon? Elsősorban műfaji alapon, de a műfajokat nem tudnám meghatározni. Másodsorban téma szerint, azzal a kiegészítéssel, hogy az egyes szerkezeti egységek témái egybejátszanak. Harmadsorban az írások modorát, hangját, sőt hangulatát mérlegelve különítettem el őket egymástól.”