Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík

„Arra, amikor a Debrecen ellen kihagyta a tizenegyest, én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy nem érdekelte, bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg, téli napon a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni – játszani! – még ott is, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni – mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem. Persze belesajdult ebbe is. 1978-ban például, amikor Argentínában kiállították – na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze a világ… De ez az új Egressy-regény rajongásról, felnövésről, nosztalgikus vissza- és előretekintésről is szól. Kicsit úgy, mint Nick Hornby klasszikusa, a Fociláz. Ez is regény (még regényesebb is, mint Hornby könyve), a középpontjában Törőcsik Andrással, az utolsó magyar futballzsenivel – és a kisgyerekkel, aki most, felnőtt fejjel próbálja megérteni, hogy mit jelentett számára Törő… és a gyerekkor.” (M. Nagy Miklós)